Beköszöntött a hideg idő, mint azt már írtam, ismét zavart lettem, mint azt már megint csak írtam, de most megjött az eredménye is a dolognak! Elkezdtem újra írogatni, előkapartam az összes régi történetecskémet. Az egyiknek el is készültem most egy fél fejezetével. Igazából úgy terveztem, hogy ez egy hosszabb fejezet lesz és egyben kerül majd publikálásra, de aztán meggondoltam magam és inkább két részre szedtem. Olvashatjátok is! Jó szórakozást!
II. Fejezet
Társak, vagy sem?
Part I
Alcím
Hölgy áradat
A három barát egy romos, sötét szobában találta magát. Csak az utcáról szűrődött be némi halovány fény a bedeszkázott ablakokon keresztül. A levegőben enyhe füstszag terjengett. Jaku elindult előre a sötétben. Két lépést követően azonban újragondolta a dolgot, mert hasra esett egy asztal kihúzott fiókjában. Miután nagy nehezen feltápászkodott, már óvatosabban, tapogatózva próbálta felderíteni a szobát. Hamarosan talált is lámpakapcsolót az egyik falon. Első kattintásra nem történt semmi, de egy kis noszogatás és szitkozódás után, felpislákolt egy a plafonról lelógó izzó. A szoba egy kisebb iroda féleség lehetett. Nem volt benne sok minden, csak pár íróasztal, székek, szekrények. Némelyik asztalon számítógépek voltak, a többin viszont csak kacatok és szanaszét szórt iratok. Corran elindult az egyik asztal felé, hogy szemügyre vehesse az iratokat. Stephen közben az egyik bedeszkázott ablak felé vette az irányt. Kikukucskált a réseken. Odakint éjszaka volt, pislákoltak az utcai lámpák. Az úton járművek álltak szanaszét. Legtöbbjük nem volt valami jó állapotban. A levegőben dögszag terjengett. Stephen egy nagy táblát pillantott meg az út mentén. Egy mondat állt rajta: Raccoon City, városközpont.
Stephen elfordult az ablaktól és odasétált a többiekhez, akik az irodát kutatták át éppen.
-Srácok, mond nektek valamit az a név, hogy Raccoon City?
-Ööö…jah. De miért? – kérdezett vissza Jaku.
-Csak, mert elvileg ott vagyunk. Egy tábla szerint, ami ott van kint az utcán és nekem olyan ismerős ez a név, de egyszerűen nem ugrik be, hogy honnan.
-Racoon City egy zombiktól nyüzsgő város a Resident Evil nevű játékban. Most már legalább tudjuk, hogy miért van ilyen dögszag. Az oszló zombiknak elvileg elég rendes kis bűze van. Pontosabban már nem csak elvileg, hiszen már érezzük is. – fejtette ki Corran
-Aham, vágom. Ha jól emlékszem, akkor a zombik elég lassúak és csak a harapásul veszélyes. Nem lesz különösebb problémánk velük, ha sikerül fegyvereket szereznünk. – gondolkodott hangosan Stephen
-A picsába! – káromkodott Jaku
- Mi van már? – mérgelődött Stephen
-Semmi, csak szeretem a Resident Evil-t, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer zombikkal kerülök szembe. Ráadásul ennek a történetnek a szereplői sima emberek, nem pedig jedik és én már úgy hozzászoktam a szuperhősösdihez.
-Az lehet, hogy csak emberek, de legalább tudnak rendesen lőni és nem esnek hasra egy asztalban a sötétben, mint egyesek – röhögte Corran.
-Nevess csak, amíg megteheted! Majd nem fogsz röhögni, ha körbevesz egy falka kiéhezett, oszló tetem és nem tudod majd majd félresöpörni őket a csudijó erőlökéseddel! – tajtékzott Jaku.
-Hé skacok, nyugi! Így is elég nagy szarban vagyunk, szóval inkább a kezetek járjon, ne a szátok! Keressetek használható dolgokat, aztán ha találtunk valami használhatót, elhagyjuk ezt az irodát.- osztotta ki az utasításokat Stephen - Ahh…bár csak tudnám, hogy mit kell csinálnunk ebben a körben. A szeparatista űrhajón legalább tudtuk, hogy mit kell csinálnunk. – folytatta a gondolat menetet félhangosan.
Jaku gondolkodni kezdett és a többiek felé fordult: Igazából azt sem tudom megmondani, hogy a filmben, vagy a játékban vagyunk e. Minden esetre, mindkettőben az volt a cél, hogy a szereplők kijussanak a városból. Szóval én azt tenném. Merthogy igen nagy az esélye annak, hogy a levegőbe fogja repíteni egy atomtöltet. – mondta.
-Kezd derengeni a dolog. Szerintem is jobban tesszük, ha eltűnünk innen minél előbb. – helyeselt Corran
-Rendben, akkor tegyük ezt! Én sem szeretnék elszenesedni itt. Hagyjuk abba a kutakodást. Végül is, vészesetre még mindig itt vannak ezek a kis izék – mondta a harmadik fél és meglobogtatta a levegőben a kis rovátkákkal televésett karperecet.
Miután a másik két fiatal igenlően bólintott, mindannyian elindultak a bereteszelt ajtó felé. Egy kis nehézség árán sikerült is kinyitniuk és így kiléphettek az utcára. Kint világosabb volt, mint az épületben, ez persze nem az utcai világításnak volt köszönhető, hiszen az csak helyenként működött és ott is csak pislákolt, hanem a gyönyörűen ragyogó teliholdnak, mely különös fényével még földöntúlibbá változtatta a várost. A dögszag nem csökkent, sőt talán még erősödött is. Az utca szélén bűzlő élőhalottak mászkáltak húsra vágyakozva, a földön pedig már „hatástalanított” változataik fetrengtek vérbe fagyva, eltorzult hiányos arcokkal. Némelyikükön már alig lehetett emberi vonásokat találni, hacsak a kikandikáló csontváz, rothadó hús és dögszag nem számít emberi vonásnak.
A fiatalok viszonylag gyorsan alkalmazkodtak a helyzethez. Sokszor láttak már filmekben hasonló jeleneteket és már többször el is képzeltek hasonlókat, viszont volt pár dolog, amit egy film sem adhatott vissza elég élethűen.
A hármas nem nézelődött sokáig, inkább elindult egy szűkebb utcán keresztül, mert ott kevesebb mozgó lényt, viszont annál több földön rothadót láttak. Stephen acélbetétes bakancsa alatt emberi szervek cuppantak, tocsogtak és emberi testrészek ropogtak. A csontok olyan könnyen törtek, mintha már több ezer évesek lennének. A hangok hátborzongatóan visszhangoztak a szűk utca falai között.
Az utca egy nagyobbacska térre vezetett, amely be volt parkosítva. Magas fák és sűrű bokrok vették körbe, középen egy szökőkúttal. Éppen átvágtak a kis téren, amikor az egyik fa mögül egy élőhalott rávetette magát Jakura. Stephen azonnal kapcsolt és először gyomorszájon, majd fejbe rúgta a zombit. Az acélbetét pont az orrán találta el, hallani lehetett a porcok recsegését. Az oszló orr szinte elporladt az erős rúgástól, gazdája pedig belezuhant a szökőkútba. Hangos loccsanással ért, ha nem is földre, de vízre és a szökőkút szélére az élőholt. Ez a hang azonban egyre több hasonló lényt vonzott a környékre. Mire észbe kaptak, már majdnem minden oldalról be voltak kerítve. Ezért azt a két dolgot tették, ami legelőször eszükbe jutott. Elkezdtek futni a fák között, arra amerre a legkevesebb veszélyforrást látták és közben felcsatolták karpereceiket.
Stephen rohant elől és amint magára kattintotta a kis ereklyét, haja kiszűkült és hosszabb lett. Fekete ingje pedig bőrkabátra cserélődött. A lábára szíjazott tokban pedig egy pisztoly lötyögött lépései ütemére. A második a sorban Corran volt, aki éppen átugrott egy kisebb bokrot és mire földet ért már haja rövidebb lett, kócos és felvette a barna szín egy másik árnyalatát. Amint földet ért már kapta is elő a tokjából a S.T.A.R.S.-nál szabványosított berettát és fedező tüzet biztosított Jakunak. Mire Jaku utolérte Corrant, már ő is átváltozott. Haja fekete színt öltött, hátán ott lógott a hevederen a Micro Galil gépfegyver, mely eltakarta a hátán díszelgő hatalmas Umbrella (Védernyő) logót. Miután hamar belátták, hogy fegyverekkel sem lenne esélyük a túlerővel szemben, inkább megfordultak és Stephen után indultak. Stephen már kiért a parkosított részről és befordult egy tágas főútra. A távolból lövéseket hallottak, arra felé folytatták útjukat. Nem sokkal később megláttak két női alakot lövöldözve hátrálni egy rakás zombi elől. Mindhárman előreszegezték fegyvereiket és a hölgyek segítségére siettek. Azonban még így sem tarthattak ki sokáig, hiszen a Stephenéket üldöző zombik elkezdték utolérni és bekeríteni őket.
Ekkor az alacsonyabbik hölgyemény, aki hosszúszárú fekete csizmát, fekete miniszoknyát és világoskék pántnélküli toppot viselt, kivált a kötelékből és egy szűk utca felé mutatott.
-Erre - kiáltotta, majd hogy nyomatékot adjon hangjának, el is indult a jelzett irányba. Fekete haja meglibbent a hirtelen mozdulattól. Visszafordulja még két zombit leterített Berettájával, majd miután a szán fennakadt, kioldotta az üres tárat tartó szerkezetet és egy teli tárat helyezett az üres helyére. Mikor teljesen eltűnt a sikátorban, a többiek is sarkon fordultak és elindultak utána. A szűk utcában találtak egy konténert, amivel Corrannak és Stephennek valamelyest sikerült elzárniuk a zombik útját. Mire utolérték a lányt, az már éppen egy hatalmas raktárépület ajtaját nyitotta kifelé. Az ajtó fémből volt, így hangos nyikorgása belehasított az éjszaka csendjébe és az élőhalottak vérszomjas hörgésébe. Az épület központi helysége üresen tátongott. Hatalmas mérete megtréfálta az ember szemét, akár több repülőgép is elfért volna a teremben. Fejük fölött fém platformok, hidak futottak, második emeletet képezve a teremnek.
Corran odasétált a két, újonnan megismert leányzóhoz, hogy bemutatkozzon nekik.
-Üdvözlet hölgyek! Corran Katarn vagyok, ő itt Stephen, ő pedig Jaku. Mi járatban errefelé?
A magasabbik lány, ki szőkés barna hajkoronát viselt, Corran felé fordult. Hosszúszárú, barna csizmába és harisnyába bújtatott lába kikandikált a meglepően rövid nadrág alól. Nadrágja hátsó részére két hajlított pengéjű kés volt erősítve, melynek lapja olyan széles volt, hogy szinte már ütni is lehetett vele. Fehér felsőrészén kívül, egész ruházatát a sivatag színei uralták.
-Ugyan azért vagyunk itt, amiért ti. Viszont jó lenne ha haladnánk valamerre, mert itt sem sokáig leszünk biztonságban.
-Azért legalább bemutatkozhatnátok! – erősködött tovább Corran.
-Ne is álmodj róla! Szabadúszók vagyunk! Attól, hogy most összekerültünk, még nem jelenti azt, hogy veletek is vagyunk, vagy hogy nem lövünk tarkón, ha a helyzet úgy kívánja – mondta ezúttal az alacsonyabbik.
-Lehet, hogy szabadúsztok, de hogy a kedvességben nem fűrdőztök, az is biztos – morogta Stephen.
-Kabd be! – mondta az alacsonyabbik és középsőujját meglengette Stephen felé.
-Szíves örömmel! – felelte Stephen és elindult a bekapnivaló testrész felé, ám eközben mindannyian morgásra lettek figyelmesek.
A hangforrás felé fordították tekintetüket, ahonnan egy falka túlvilági kutya vicsorgott feléjük. A dögöd egy másik teremből másztak átfelé a ricsajra, testük mintha ki lett volna fordítva. Húscafatok lógtak róluk, helyenként látszódtak a bordacsontok, szájukról sűrű, sötét vér csöpögött a padlóra és fröccsent szanaszét, mikor morogni, vicsorogni kezdtek.
Az öt, még élő ember, előkapta fegyverét és farkasszemet néztek az állatokkal, azok, mintha csak támadási parancsra várnának, csak egyhelyben vicsorogtak. Bűzük lassan betöltötte az egész csarnokot.
-Ha western filmben lennénk, akkor most fújna át előttünk az úton egy ördögszekeret a szél – gondolta Jaku és mintha csak őt akarnák igazolni a dögök, ebben a pillanatban ördögi rohamra indultak.
Senki sem habozott, őrölt tempóban kezdtek el száguldozni a lövedékek a lények felé. Egyet sikerült elsőre leteríteniük, azonban a többi szinte még csak nem is lassított, hanem rohant tovább. Stephen bekapcsolta a lézercélzót pisztolyán, hogy még pontosabb lövéseket tudjon kiosztani, le is terített egy kutyát. Jaku a Micro Galil gyors sorozataival próbálta tizedelni a vírushordozókat, hármat sikerült is leterítenie.
Két állat taktikát változott és két oszlop fedezékébe bújt, hogy fedezékben lehessenek és bekeríthessék áldozatukat. Stephennek sikerült az utolsó pillanatban hatástalanítania az egyiket, azonban a másikra már sem ideje, sem lőszere nem maradt. A mozgó húscafat elrugaszkodott a földtől és landolási célként kinézte Stephent. Ekkora azonban egy lövés dördült az emeletről és az élettelen kutya Stephenen landolt, akit a földre kényszerített a rázuhanó, nehéz test. Stephen a földről az emeletre felnézve egy vörös ruhát látott megvillanni az egyik fém platformon. Annyit tudott megállapítani, hogy megmentője valószínűleg nő lehetett. Letaszította magáról a négylábú tetemet, majd talpra állt. Örömmel konstatálta, hogy a kisebb csoportból mindenki rendben van és a támadók elfogytak. Hiába nézett körbe, a vörös ruhás személyt nem látta sehol.
Jaku odafordult Stephenhez.
-Hát haver, nem kis mázlid volt az imént. Láttad, hogy ki mentette meg a búrádat? Mert mi csak annyit láttunk, hogy az emeletről jött a lövés.
-Nem láttam semmit – felelte a kérdezett.
-Aha, minden esetre jó tudni, hogy nincs mindenki ellenünk. – örvendezett Jaku.
Mielőtt azonban nyugodtan visszatehették volna fegyvereiket a tokba, megdördült a fémajtó, amin bejöttek, de olyan erővel, hogy majdnem ki is szakadt. Síri csönd lett, mindenki az ajtót bámulta, míg meg nem hallottak egy földöntúli hörgést: STARS!!!
-A picsába! Húzzunk innen! – mondta Jaku, majd sarkon fordult, ekkor azonban az ajtó ismét megdöndült és a fém engedett. Kiszakadt a falból az egész nyílászáró és helyén keletkező üreget kitöltötte egy óriási lény. Alig fért be a kétszárnyú ajtón. Nyálkás, kopasz fején megcsillant a fény. Arcát keresztben szegecsek tarkították. Üveges szemeit tejfehér köd borította. Ajkai nem voltak, így nem tudta elrejteni ínyét és fogsorát, ettől azonban olyan volt az arca, mintha megállás nélkül vicsorítana. Hatalmas izmait és felsőtestét bionikus csövek tarkították. Jobbkarjára egy hatalmas tűzerőt biztosító minigun volt erősítve. Hatalmas, döngő léptekkel lépett be a terembe, miközben az egyetlen szót hörögte, amire képes volt. STARS!
Ez volt egyetlen célja és éltető eleme, hogy végezzen a különleges alakulat tagjaival. A fegyveren felizzott a vérvörös LED, mely a fegyverben rendelkezésre álló lőszermennyiséget jelezte; 5000. Elkezdte felemelni a fegyvert, ám mielőtt tüzet nyitott volna, kapott egy sorozatot a fejébe az emeletről. Két szegecs lepattant az arcáról, de a kemény koponyát nem tudta átütni még a mesterlövész puska pontos találata sem, a golyók gellert kapva pattogtak tovább a teremben. A szörny pedig csak vicsorított egyet ismét.
Az emeleten megszólalt egy türelmetlen női hang: - Húzzatok már onnan, ha nem akartok kinyúvadni!
Szerencsére ettől mindenki magához tért és rohanni kezdtek, amerre csak tudtak, lehetőleg minél messzebb a monstrumtól. Stephen futás közben szétnézett a teremben és előre eltervezte az útját. Utol akarta érni a vörös ruhás nőt. Felgyorsított, fellépett egy rakás fadobozra, majd elrugaszkodott, elkapta a második emeletet alkotó fém lemezek egyikének szélét és felhúzta magát. Majd rohant tovább, amerre a nőt látta utoljára. Eközben a többiek a földszinten rohantak a terem végében lévő másik ajtó felé. A behemót pedig ismét felemelte fegyverét és elkezdte vele szórni, ha nem is az áldást, de a forró, fém lövedékeket. A helikopterágyú hihetetlen tempót diktálva öntötte magából a golyókat, a LED kijelző számlálását nem is lehetett már szemmel követni.
Corran behúzódott egy vastag oszlop mögé. A fekete hajú lány beszaladt a következő helységbe. Jaku pedig fedezékbe ugrott és magával rántotta a szőke leányzót is, miután pedig földet értek, Jaku megrázta és ráordított: - Hé! Csinálj valamit! A filmben te vagy Alice, te vagy a főszereplő! Csinálj valamit!
-Csináljak? De mit? – kérdezte kábultan a lány
-Mit tudom én! Van egy csomó pszichokinetikus erőd meg minden, találj ki valamit, de gyorsan, mert ezekkel a fegyverekkel nem fogunk sokáig kitartani Nemesis ellen.
Az imént Alice-nek nevezett feltápászkodott és megpróbálta összeszedni gondolatait. Leporolta ruháját, majd ádáz tekintettel a szemében, kilépett a fedezékből és egyenesen Nemesis szemébe nézett. Utóbbi hörgött egyet, majd leengedte a fegyvert és elindult a célszemély felé. Alice agyának minden egyes szegmensével koncentrált és próbálta előcsalogatni magából a benne rejlő képességeket. Döbbenetére ez hamarabb sikerült, mint gondolta. A levegő megremegett és egy lökéshullám söpört végig az épületen. Néhány tartógerenda megrepedt, Nemesis-t azonban csak megállásra sikerült kényszeríteni. Alice összeszedte minden erejét és küldött egy újabb, sokkal erősebb hullámot. Néhány oszlop kettéhasadt és fölötte itt-ott leszakadtak a második emelet lemezei, de ami a legfontosabb volt, Nemesis nem csak meghátrált, hanem szinte kirepült az épületből. Azonban mindenki tudta, hogy ez csak egy kis ideig képes fenntartani a behemótot, így jobbnak látták, ha távoznak.
Eközben Stephen átfutott az emelet padlózatán és befutott egy másik helységbe. Ezután azonban megtorpant, mert elágazáshoz érkezett és nem tudta, hogy merre menjen tovább, nem látta megmentőjét. Miközben tanácstalanul álldogált, az ajtó árnyékából kilépett egy fekete magas sarkút és hosszú vörös ruhát viselő, fekete hajú, ázsiai nő és egy határozott mozdulattal tarkón vágta Stephent pisztolya agyával.
*
Ada a földön fekvő Stephent figyelte, majd miután megunta a dolgot, felemelte a fal tövébe támasztott félautomata mesterlövész puskáját. Elindult kifelé a teremből, a cipó sarkának kopogása jelezte útját. A szobából kiérve, lekiabált az alant álló négy személynek: -Hé, a haverotok itt van fent. Ha magához tért, mondjátok meg neki, hogy legközelebb ne szaglásszon utánam és hogy jobban vigyázzon az irhájára.
Miután végzett mondandójával, mielőtt a többiek bármit is szólhattak volna, belelőtt a tetőablakba, majd előkapott egy csörlős kézifegyverre emlékeztető valamit, előtte a kábelt és egy másodperc múlva már el is tűnt mindenki szeme elől.
Második fejezet, Part I vége
