Ghost In The Shell: Stand Alone Complex

Már másodjára esek neki ennek az animének, ugyanis tavaly is belekezdtem, de akkor pár rész után abbahagytam. Szinkronosan néztem, ahogy most is. Már nem tudom pontosan, hogy miért hagytam abba, bár arra emlékszem, hogy egy kicsit fárasztónak találtam. A véleményem ezzel kapcsolatban még mindig nem változott. Rengeteget beszélnek ebben az animében (legalábbis nekem a többihez képest úgy tűnik), de annyira hadarva, hogy ha este, fáradtan nézem az animét, akkor komoly erőfeszítésbe kerül felfogni, hogy miről is van éppen szó. Egyelőre a történetet is olyan bénácskának találom (mondjuk még csak 7 részt láttam és eddig nem sok minden derült ki a fő szálról). Azért a negatívumokkal kezdtem most, mert ki akartam fejteni, hogy miért hagytam félbe először. Most pedig jöjjön, hogy miért kezdtem újra. A hangulata engem nagyon megfog, magával ragad az egész dolog hangulatvilága. A karakterek is teljesen jól fel vannak építve, hamar meg lehet szokni őket. Nem nagyon nézek ilyen témájú sci-fis dolgokat, de ettől függetlenül nagyon szeretem a kiborgos, androidos témákat, amik ebben is megtalálhatóak. A történetről nem nagyon tudok írni, mert egyelőre én se tudok sokat róla. A szereplők nagy része kiborg, a főszereplők pedig egy kilences szekció nevű csoportnál dolgoznak, akik különböző bűnesetek után nyomoznak. Nagyjából ez a lényeg a sztoriból, persze van egy bonyolult folyton előkerülő eset, ami viszi a fő szálat. A rajzolása szerintem jó, sőt itt még a szinkron is nagyjából a helyén van. Örülök is neki, hogy ezt kivételesen szinkronnal kezdtem el nézni, a rengeteg beszéd miatt. Elég valószínű, hogy bealudnék rajta esténként, ha olvasnom kéne a szöveget. Tudom, hogy sok negatívumot írtam, de szerintem még ezektől függetlenül is jó és élvezhető anime a Ghost In The Shell. Szóval akit érdekelnek a sci-fik és az animék, azoknak bátran merem ajánlani, csak türelmesen álljanak a dologhoz és hagyják kibontakozni. Egyébként valószínűleg írni fogok még a témával kapcsolatban, mert Ghost In The Shell-ből van több anime sorozat és film is.

Talált tárgy

Elkezdtem átnézni az 500 gigás külső vinyómat és találtam rajta pár érdekességet. Többek között megtaláltam a félbemaradt írásaimat is és pár csírájában elhunyt ötletet. Ezek közül szeretnék most megosztani egyet. A legtöbb történetem a halálba vetette magát az első, vagy második fejezet után, ezért sok van, ami még publikálva se lett. Mivel pedig nem kaptok tőlem mostanában valami sok bejegyzést, így úgy gondoltam, hogy akkor most megosztom az egyiket. Ne örvendjetek neki, mert folytatása nem lesz, de a kritikát azt várom. Egyébként annyit mondanék, hogy ezt egy poénosabb történetnek szántam, azért is vannak benne ilyen idióta karakterek. Ez volt az egyetlen olyan írásom, ahol nem a történetet találtam ki, hanem a szereplőket. Itt kitaláltam először egy rakás idiótát, aztán úgy gondoltam, hogy majd lesz velük valami, de végül mégsem lett. 

R.L.D.S.

Resurrection of the Living Dead Saviour

A teremben sötét volt és hatalmas tömeg. A levegőt füstgépek tették nehezen szedhetővé, de ez az embereket egyáltalán nem zavarta. Elvégre felfűtött hangulatban voltak, hiszen koncertre jöttek. A színpadról halkan elkezdett szólni egy kis intro szerűség, hogy az izgalmakat még tovább fokozza. A színpad körüli lámpák körbe-körbe forogtak és színes fényükkel megvilágították a közönséget. A zenekar még az öltözőben készülődött és várta, hogy elérkezzen a megfelelő pillanat és a sötétben fellopózhassanak a színpadra. Közben a közönség fütyülni kezdett és elkezdték ordítani az R. L. D. S. mozaikszó betűit. Ezalatt elérkezett amire a zenekar várt és csöndben felmásztak a színpadra. A közönség nem láthatta őket, mert a lámpák elvakították őket, a színpadon pedig teljes volt a sötétség. A tagok elfoglalták helyüket.

Tim bemászott a dobok mögé, vékony girhes testét egyből el is takarták a hatalmas hangszer részei. Vörös haja, ami csak feje közepén volt, égnek meredve himbálódzott punk fején. Szeretett vagánykodni, ezért is használt két lábdobot, ahelyett, hogy egyet használt volna dupla lábgéppel. Egész jól tudott vele darálni, annak ellenére, hogy ránézésre azt hinné az ember, hogy egy labdát sem tudna elrúgni pálcika lábaival. Kényelembe helyezte magát a dobszéken és ujjai között párszor megforgatta a dobverőket, közben lábát óvatosan ráhelyezte a lábgépre. A lábgép ütői lágyan nekikoccantak a lábdob oldalának. A lábdobokra az RLDS felirat volt festve.

Hammer elsétált a dobok előtt, a színpad jobb sarkába és nyakába akasztotta LTD/ESP F-415FM fajtájú, 5 húros basszusgitárját. A lámpák halvány fénye egy pillanatra megcsillant a fényes, fekete felületen. A gitárt extrém formája és kivágásai tették igazi metálarc gitárrá. Az öt vastag húr magabiztosan feküdt a stabil, hosszú nyakon, amely átfutott a mahagóni testen. A 24 jumbo érintő és az extra vékony U kivágás a nyaknál, tökéletes játszhatóságot biztosított. A hangszer azonban eléggé nehéz volt, néger gazdája azonban hozzá volt szokva. Csak egyszer rezzent meg Hitler bajusza a megerőltetéstől, amit azért hordott, hogy hangsúlyozza, hogy ő nem is fekete. Bár ez nem nagyon sikerült neki, hiszen a fekete szőrzet eléggé beleépült a sötét színű arcba. Haját is rövidre vágatta, hogy fekete, göndör fürtjei ne emlékeztessék származására. 165 cm magas volt, pocakos és amolyan bambaképű. Ő volt a zenekar egyetlen 100%ig amcsi tagja. Arcát most is, mint minden koncerten, fehérre kente, hogy legalább ilyenkor jól érezze magát, ám ettől úgy nézett ki, mint egy drogos, lisztes képű pávián.

Közben Noah, a szólógitáros is elérkezett helyére. Barna haja rövidre volt vágva, a hajtincsek rendezetten terültek el fején. Ő volt a zenekar legvisszafogottabb és megfontoltabb tagja. Az egyik óriási Marshall hangfalról felkapta Ibanez JEM-7V WH-s hófehér, Super Strato formájú gitárját. A hangszer felettébb csicsás volt. A kulcsok és a tremoló aranyszínű volt, a nyak pedig virágmintákkal volt díszítve. Noah kifejezetten szerette hangszerét, letisztultnak érezte. A hangokat, melyeket kicsalt belőle, pedig a legtisztábbnak a világon. Élvezettel simított végig a hársfa testen, majd a nyakába akasztotta és bemelegítésnek játszott pár skálát, persze hang nélkül, nehogy a közönség észrevegye, hogy már a helyükön vannak.

Elika következett a sorban. Hosszú, vörös haja a háta közepét csapdosta, míg magas sarkújában elsétált a dobok mellett felállított szintetizátorához és elektromos zongorájához. Ő volt a zenekar legfiatalabb és egyben egyetlen női tagja. Hammer morcos pillantást vetett rá, ugyanis a lány még magas sarkú nélkül is Hammer fölé tornyosult, amit a fiú nem nézett jó szemmel.

Fist lépett utolsónak a színpadra. Ő volt a második legfiatalabb a zenekarban, azonban nagyképűségben magasan vezetett. Menetközben nagyot köpött a színpad szélére. Középre sétált és felkapta a földről gitárját, egy Jackson USA WR-1 Warrior-t. A gitár kifejezetten drága volt és minőségi, túl jó ahhoz a két akkordhoz, amit Fist le tudott játszani éneklés közben. Miután a nyakába akasztotta a hangszert és beállította a mikrofont, elővett egy pengetőt. Megmarkolta a mikrofon állványt és behunyta a szemét, szinte itta magába a környezetét, a közönség hangulatát. Az éhségüket, azt, hogy rá, vagyis a zenekarra várnak. Ez volt a kedvence a koncertekben és már nagyon hiányzott neki ez az érzés, mint ahogy egy drogosnak hiányzik mindig a következő adag.

Olyan régen volt már, túl régen. – gondolta.

Barátok

Igazából most egy bizonyos debreceni kirándulásról kellene írnom, de nem fogok. Azért nem, mert mások (húgi és Dante) már írtak róla és mert nekem közben eszembe jutott egy másik téma. A kiruccanásról azért mégis csak annyit elmondanék, hogy nagyon jó volt. Olyan emberekkel találkozhattam, akiket nagyon szeretek és akiket sajnos nagyon ritkán láthatok. Ők volnának DoriNana, Corran és Dante, bár rajtuk kívül megismertem egy új embert, Murphy-t is. Már hazafelé is szörnyen hiányoztak ezek az emberkék, most meg már pláne. Erről pedig eszembe jutott pár dolog. Nem szoktam jókat gondolni magamról, szerencsétlennek és lököttnek tartom magam. Viszont, ha arra gondolok, hogy milyen barátaim vannak, akkor igen szerencsésnek tartom magam (még így is, hogy nagyon messze laknak tőlem). Éppen ezért, ez a bejegyzés most nem a kirándulásról szól, hanem inkább arról, hogy valahogy megpróbáljam megköszönni az illetékesektől, amit kapok tőlük. Fura igazából erről írni, mert folyton egyedül érzem magam, pedig sosem vagyok egyedül. Mindig van, aki aki a lelkiállapotom és hogylétem felől érdeklődik és tudom, hogy nem csak úgy felületesen, illemből, hanem azért, mert tényleg érdekli. Nekik szeretnék most először köszönetet mondani. Köszönöm szépen, Mefi, Corran, Zsófi, Dante, DoriNana, Elle.

Ők azok, akikkel a legtöbbet beszélek és akik talán a legtöbbet tudják rólam, de rajtuk kívül is van még egy csomó ember, akiket imádok és akiknek szeretnék köszönetet mondani. Köszönöm szépen, Noémi, Szandrejja, SzinTia, Moncsii, Tisza lányok (Alexa, Frusa, Dortya), Jocó, Norbi, LePrinceTriste, Pandácska, Kinga.

Ezen felül kap még egy nagy ölelést a többi Tigiverzum lakó is, mert ők is sokat segítenek, hogy önmagam maradjak. Most, hogy így nézem a neveket, sok jó emlék az eszembe jut és most valahogy tényleg nem érzem magam egyedül, bár ez nem tudom, hogy meddig fog tartani. Egyébként az egész bejegyzést egy videó hatására csináltam, amit DoriNana csinált nemrég (itt lehet megnézni). Valahogy erről felrémlett bennem, hogy milyen volt régen, amikor még egy barátom sem volt és hogy mennyivel másabb most a helyzet. Nem tudom mit írhatnék még, azon kívül, hogy köszönöm nektek. Remélem, hogy szép, hosszú életetek lesz és még sok-sok percet tölthetünk majd együtt, bár soroltam fel olyanokat is, akikkel még nem is találkoztam személyesen, de remélem, hogy őket is megismerhetem hamarosan.

Igazából a fenti videó nem csak erről szól, hanem arról, hogy a egy tömeg mennyire ki tud rekeszteni egy egyént és mennyire megtudja nehezíteni az életét. Soha nem értettem az ilyet, bár velem is előfordult, engem viszont valahogy különösebben nem érdekelt. Valahogy a tömeg sosem tudott hatást gyakorolni rám, vagy megtörni. Bár nem is ez a lényeg, nem erről akartam írni, mivel viszont kezdem elveszteni a fonalat, gyorsan ugorjunk tovább.

Én volnék Tigi, akit egy hadseregnyi ember vesz körül, mégis egyedül érzi magát. Van azonban, aki tudja enyhíteni a magányom, ő pedig a barátnőm, Bea. Picim, most neked szeretnék köszönetet mondani, azért hogy vagy nekem :))

Hűha, ez egy igen csöpögős bejegyzés lett, de nézzétek el nekem, valamiért most elég érzelgős lettem. Egy csomót nosztalgiáztam és gondolkodtam, sajnálom, hogy a legtöbben a felsoroltak közül nagyon messze laknak tőlem. Viszont megnyugtat a tudat, hogy akármennyire is messze vannak, akkor is ott vannak és számíthatok rájuk.

Rich Hinks - Rebuild the Ruins

Rich Hinks - Rebuild the Ruins (Original Composition)

Leander: Szívidomár

Megjelent a Leander albuma. Nemrég volt a lemezbemutató koncert Pesten, amire hívtak ugyan, de sajnos nem tudtam elmenni. Viszont egy kedves barátomtól megkaptam a lemezt, méghozzá dedikálva! Ezúton is szeretném neki megköszönni! :))

Most pedig nézzük az anyagot, mely egy picit vegyes, mármint olyan értelemben, hogy vannak rajta régi és új számok is.

A régebbi számokat persze már ismerem egy jó ideje és imádom is őket. A kedvencemnek is megmaradt a "Csak Te" című szám, valószínűleg azért, mert azt hallottam tőlük először. Valahogy mindig így vagyok, hogy az első szám marad meg a legjobban a zenekaroktól.

Igazság szerint nem is tudom, hogy mit írhatnék magáról az albumról, azon kívül, hogy nagyon jó (és akkor még elég finoman fogalmaztam) lett. Meg amúgy is, bármit mondanék, a zene úgyis többet mondana, szóval most hallgassunk bele az anyagba.

Csak Te


Nyolcadik FőBűn


Szívidomár

(A fotók minőségéért utólag is elnézést kérnék, annyira tükröződött, hogy nem tudtam normálisabb képet csinálni róla)

Chuck

Befejeztem a címben említett sorozatot. A dolog öt évadnyi szórakozást rejt magában, melynek pont ebben az évben szakadt vége. Én nagyjából két hónap alatt lezavartam az egészet. Megfogott a hangulata, ráadásul vizsga időszakban estem neki, amikor rá értem,  így gyorsan haladtam vele. A sorozat elég pörgős, nézeti magát az emberrel. A karakterek és események teljesen könnyen emészthetők és befogadhatóak. Számomra mindig érdekes nézni, ahogy egy sorozatban változnak a szereplők, mert ezek ugye nem olyanok, mint az egyben leforgatott filmek. Itt is jól érezhető a karakterek jellem változása mellett, maga a színészek külsejének változása is. A sorozat egyébként ilyen kémes, titkos ügynökös, humorral jócskán megtűzdelt "dráma". Direkt fogalmaztam így, szerintem ez írja le (spoiler nélkül) legjobban a sorozatot. Most pedig jöjjön a spoiler.

A történet úgy kezdődik, hogy egy kém megszerez egy nagyon titkos adatbázist, amiben van mindenféle információ a C.I.A.-vel és bűnszervezetekkel kapcsolatban. Persze menekülés közben rajtakapják és le is lövik, ahogy kell. Viszont utolsó lélegzetnyi erejével, még elküldi ezt az adatbázist valakinek. Az a valaki pedig Chuck, akivel egy egyetemre jártak. Chuck azóta nem vitte sokra, egy Buy More-ban dolgozik, számítógépes részlegen. Otthon belenéz ebbe az adatbázisba, ami így beleköltözik a fejébe, vagyis a C.I.A. minden titka belekerül egy ember fejébe. Először meg akarják szüntetni a veszélyforrást, de aztán inkább beszervezik Chuck-ot a C.I.A.-be. Két embert kap maga mellé, Sarah-t és Casey-t. Minden karakter különböző, de teljesen szerethető. A sorozat leginkább erről a hármasról szól, ahogy csinálják a küldetéseket. Nagyon sok igazán jó poén van a sorozatban, ami miatt tényleg könnyen emészthető, engem már az első rész megfogott. Szóval most, hogy véget ért, eléggé hiányzik. Mefi viszont adott egy tippet a hiány pótlására, ezért a héten elkezdtük nézni az Alias című sorozatot, aminek hasonló a témája. Ha befejeztem, jön majd arról is egy kis ismertető. Addig pedig nézzetek Chuck-ot! :))

Inferno: Chips, ami éget

A héten beszélgettem Jocó barátommal, aki egy csoporttársam az egyetemen. Ő mondta, hogy nemrég volt a Lidl-ben és vett egy chips-et, ami rendesen meg tudja dolgoztatni az ember arcizmait és gyomrát. Mivel szeretem az erős, csípős dolgokat, így egyből ki akartam próbálni én is és mivel hétvégente úgyis szoktunk menni Lidl-be, így semmi nem állhatott az utamba. Ma mentünk is mamámhoz, ami előtt megejtettük a vásárlást. Én nem mentem be a boltba, mert nem szeretem a tömeget, se magát a vásárlást úgy általában. Szóval mondtam szüleimnek, hogy ha látnak Inferno feliratú chips-et, akkor hozzanak belőle mindenképpen. Nem sokkal később vissza is tértek és az ölembe pottyantottak egy zacskó chips-et. Mamámnál gyorsan lefotóztam a zacskót, hogy meg tudjam nektek mutatni.

Miután a fotó elkészült, azonnal ki is bontottam és tesómmal neki vetettük magunkat. Tényleg erős volt, de teljesen ehető. Nekem nagyon ízlett. Bár egyszer nekem is majdnem kipattant a szemem tőle, de az azért volt, mert félre nyeltem. Egyébként ebből a chips-ből három fajtájú kapható. Ezek a következők:

Hot, Extra Hot, Inferno

Igen, az Inferno a legerősebb. Szerintem aki bírja az erőset, az feltétlenül kóstolja meg. Egyébként a csomagolás hátuljára rá van írva, hogy "fogyasztása gyermekek számára nem ajánlott". Ezen mondjuk mosolyogtam egyet, 18plusszos chips, ráadásul teljesen finom. Ha valamelyikőtök kipróbálná, feltétlenül közölje velem a tapasztalatait!